Talán nem osztok meg túl nagy titkot azzal, ha azt írom, jó ideje igazi sportőrült vagyok. Imádok mozogni, pörögni, sürögni-forogni egész nap. Számomra az órákig egyhelyben üldögélés igazi szadizmus. Ennek fényében éltem napjaimat akkor is, amikor eljött az ideje a hőn áhított babavárásnak. Így itt volt az ideje annak, hogy alaposan átgondoljam, mit, mennyit és hogyan mozogjak annak érdekében, hogy zavartalan legyen ez az időszak. Kalandos terhességem volt, ezért sztorizom picit. 🙂

 

Edzek, vagy ne edzek, ez itt a kérdés

A várandósságomat megelőzően évek óta sportoltam aktívan, sőt, közvetlenül a babavárás előtti másfél évben már heti 5-6, nagyon intenzív és megterhelő edzést végeztem, amikben gyakran szerepeltek elég nagy súlyok is. Nem terveztem tehát abbahagyni az edzést, ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy mind az intenzitást, mind pedig a volument jelentősen csökkentem kell ez idő alatt.

Amikor le kell szállni az egó-vonatról

Nyilván az ember lánya nem csak és kizárólag a jó közérzet és egészségmegőrzés céljából sportol. Azért valljuk be, ebben a buliban az is benne van, hogy azért szeretnénk magunkhoz képest jól kinézni. Jól érezni magunkat a saját bőrünkben, és egyúttal újabbnál újabb eredményeket elérni, mindig jobbak és jobbak lenni. Mindemellett ennek a világnak szerves része a társaság, az egész olyan, mintha lenne egy második otthonod. Én pedig megszoktam, hogy heti 5-6x a második otthonomban töltöm az estéket azért, hogy napról napra elégedettebb legyek.

De a gyermekvállalás egészen új dolgokat hoz magával, ami rengeteg változással, és bizony lemondással jár. A gyermekvállalás azt jelenti, hogy háttérbe szorul a szülő, és előtérbe kerül egy új élet, a gyermek. Tehát ez az a pillanatban, amikor szépen lassan, a 9 hónap alatt fel kell arra készülni, hogy arról a bizonyos egó-vonatról le kell kecmeregjünk. Ennek pedig szerves része az, hogy tudomásul vesszük, nagy változás jön, és már semmi sem megy majd úgy tovább, ahogy addig megszoktuk.

Az első kihívások

A babavárás számomra azt jelentette, hogy ritkultak az edzések, átalakultak a gyakorlatok, és ezekkel a dolgokkal őrült nehéz volt szembenézni. Eleinte próbáltam tartani a lépést, de ahogy haladtunk előre az időben, ez egyre nehezebb volt. A környezetem állandóan értem aggódott, valóságos anti-sport kampányt indítottak. Másrészt az első hetektől kezdve megtapasztaltam a negatív mellékhatásokat is.

Állandó rosszullétek.

Őrült hányingerrel küzdöttem folyamatosan, sajnos nem csak reggel, ami nem ritkán valóban a mellékhelyiségben teljesedett ki. Undorodni kezdtem a hústól, a zsírtól, a tojástól, haltól, szinte kizárólag a szénhidrátot kívántam. Ez egy sportoló számára, aki nemrég végre leállt a szénhidrától, és igazi húsimádó lett, meglehetősen gyötrelmes érzés volt.

Emellett olyan fáradtságérzetem volt, hogy napközben a szememet alig bírtam nyitva tartani, este pedig valósággal bezuhantam az ágyba, kb. egy értelmes mondatot nem lehetett váltani velem. Az első trimeszterben legszívesebben csak feküdtem volna az ágyban éjjel nappal, miközben a kedvenc sorozataimat bámulom, és fagylalton meg vegán hamburgeren élek. Ettől persze utáltam magam, folyamatosan magamat hibáztattam, biztos voltam benne, hogy valamit rosszul csinálok, és hogy ennek meg lesz a böjtje.

Adjatok egy hamburgert, most!

A terhesség mind lelkileg, mind testileg igen nagy kihívást jelent minden nő számára. A testünk is teljes mértékben átalakul, ez pedig eléggé kettős érzés tud lenni. Egyszerre örülsz, és egyszerre gyűlölöd az egészet. Főleg akkor, ha nem tartozol azok közé, akiket a babavárás megszépít.

20 kg-ot híztam.

Igen, összesen 20 kg-ot híztam. Akkora voltam, mint egy bálna.

Nagyjából a 4. hónaptól normalizálódott a közérzetem, már nem voltam olyan fáradékony, nem küzdöttem folyton hányingerrel. Csak az a fránya vágyakozás a szénhidrát után, az ne lett volna. Csak azt vettem észre, hogy hétről hétre híztam. A védőnő az egyik kontroll alkalmával a lelkemre kötötte, hogy vegyek vissza, mert ennek rettenetes vége lesz. Tulajdonképpen az lett.

A sok szénhidráttól annyira felvizesedtem, hogy mindenem bedagadt, az arcomtól a lábujjamig mindenem kétszer akkora volt, mint előtte. Gyötört a lelkifurdalás, és ettől még inkább stresszelni kezdtem. Ami csupán azért volt baj, mert mindig is „stresszevő” voltam. Ha izgultam, féltem, bánatos voltam, akkor ettem. Sosem értettem, hogy kamaszkori szerelmi bánatoktól hogyan tudnak emberek lefogyni. Én ugyanis mindig ekkor szedtem fel a kilókat.

Önkontroll nulla.

Tök őszintén? Erről az egészről én tehettem. Elengedtem az önkontrollt, hagytam, hogy elragadjon a hév. Persze a környezetemben mindenki azt mondogatta, hogy ez mennyire normális dolog. Sajnos kicsit sem volt az, sokkal, de sokkal több önkontrollt kellett volna gyakorolnom.

Nem tudtam többé megálljt parancsolni. Igazság szerint sosem voltam rá igazán képes. Azért sem eszem édességet, pékárut, mert nem bírom abbahagyni.
Csak akkor vagyok biztonságban, ha ezek a dolgok nincsenek a közelemben. Nem bírok megállni egy kocka csokinál, egy szelet sütinél vagy egy gombóc fagyinál, egy db pogácsánál. A terhesség pedig egy remek kifogás volt.

Na, de mi van a sporttal?

Az első trimeszter rosszullétei jelentősen visszavettek a lelkesedésemből, igazi kínlódás volt rávenni magam a mozgásra. Mire jobban lettem, már jelentősen el is tunyultam emiatt. A második trimeszterben pedig 4 hétig teljes eltiltásra voltam ítélve, még a séta is rizikós volt az orvos szerint. Alul fekvő méhlepényem volt, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy bármilyen erősebb fizikai behatás nem várt szüléshez vagy akár vetéléshez vezethetne. A jelenség nem túl ritka, ahogyan nő a méh, helyezkednek odabent a dolgok, előfordul, hogy a lepény épp alulra „kerül”, attól függően, hol tapadt meg a döntő pillanatban, és épp milyen irányban tágult a méh. Mondanom sem kell, ez igazi sokkhatásként ért.

Nem elég, hogy össze-vissza zabáltam, de mozognom sem lehetett rendesen, így végképp befordultam. Ráadásul azon is aggódhattam, hogy így lehetséges, hogy császározni kell majd, amitől egyenesen rettegtem. Szerencsére egy hónap múlva már ismét biztonságos helyen volt a baba, így elült a veszély, újra mozoghattam kicsit.

Amire figyelni kellett

Innentől kezdve heti 2-3 alkalommal sportoltam visszafogottan. Ügyeltem arra, hogy maximum közepes intenzitáson dolgozzak, mert a magas pulzus, és a megemelkedett testhő nem tesz jót a babának. Ekkorra a súlyok már csak babasúlyok voltak, ami egyúttal azt is jelentette, hogy folyamatosan azon pörögtem, milyen nehéz lesz majd a visszatérés.

Nagyon fontos az is, hogy ilyenkor kerüljük azokat a gyakorlatokat, amik a has megfeszülésével járnak. Nem szerencsés tehát a plankelés, a felülés, a hollow body crunch, és az ezekhez hasonló, a törzset aktívan igénybe vevő gyakorlatok kivitelezése, különösen, ha nem szeretnénk feltétlenül szétvált hasizmokkal küzdeni a szülés után. Olvastam már olyan magyar kismama tanácsot is, ahol azt javasolták, állapotosan nyugodtan csináljunk úgy fekvőtámaszt, hogy a láb a kanapén van, a kar pedig a talajon, hisz másképp nem férünk el a pocaktól. Ez az, amit semmiképpen nem javaslok, még haladóknak sem, egyrészt a sérülésveszély miatt, másrészt így sajnos sokkal jobban kellene feszíteni a hasat, amit ugye épp el szeretnénk kerülni. Fordítva viszont nyugodtan lehet próbálkozni, a kezek legyenek magasabban, a törzs pedig alacsonyabban.

Gyakran kérdezik tőlem, hogy mi a helyzet a guggolással. Azt gondolom, hogy amennyiben tökéletesen egészséges, szakorvos által kontrollált terhességed van, előtte is sokat és rendszeresen guggoltál, nem ismeretlen számodra a mozgás, akkor nyugodtan guggolhatsz saját testsúllyal, ha gyakorlottabb vagy, akár kisebb súlyokkal is. Normális esetben ettől nem fog beindulni a szülés, de hangsúlyozom, hogy ez elsősorban várandósságtól, sportmúlttól, egyéni adottságoktól függ, és mindig minden esetben szakorvosi kontrollnak kellene megelőznie az állapotosan végzett sporttevékenységet.

Túl a nehezén.

Ezeket a nehézségeket, amiket a babavárás során megéltem, mind kompenzálta az a tény, hogy gyakorlatilag tökéletes szülésélményem volt, és egy gyönyörű, egészséges kislányom született. Szentül hiszem, hogy az, hogy ennyire „könnyűnek” éreztem a szülést, minden bizonnyal a sportmúltnak volt köszönhető.

Ugyanakkor ma már mondhatom, hogy ez volt életem legnehezebb 6 órája. Sokszor szoktam is vele viccelni egy-egy nehezebb workout, vizsga vagy verseny során: „Ez nehéz? Vicceltek velem? Már szültem egy gyereket!”.

A visszatérésről és a folytatásról egy következő bejegyzésben írok majd. 🙂